Jó szerencsét!
A Dorogi Szénmedence bányászatának attól a pillanatától, hogy elérték a karsztvízszintet neuralgikus pontja lett a bányába betörő vizek elleni védekezés.
Erről Schmidt Sándor egy komplett értekezést írt, mint a téma egyik legnagyobb hazai szaktekintélye.
Bányáknak új víztelenítési módja az esztergomi szénmedencében 113-171 oldalig:
http://bkl.uni-miskolc.hu/1929/index.php
Ezt nyílván nem másolom ide, bár igen tanulságos olvasmány. :).
A lenti szöveg Tóth Tibor könyvéből számazik a vastagbetűs részek az én értelmezésemet tükrözik, Schmidt Sándortól származó szövegrészeket külön dölt betűvel jelöltem.
"Aki hallott valaha a medence bányászatáról az úgy tudja, hogy Dorogon legfőbb veszély a víz!
Vízbetörés fényképe Tóth Tibor könyvéből:
Az emberi életet követelő bányászkatasztrófák sorában azonban a vízbetörés szerencsére az utolsó helyre szorult. A medence mintegy hétszáz nyilvántartott vízbetörése közül egyetlen olyanról sem tudunk, amely emberi életet követelt volna.
Nagyobb veszélyt jelentett a már meglevő bányaüregekben tárolt víz óvatlan megközelítése.
Három ilyen balesetről kell megemlékeznünk:
1903. november 18-án Paula-aknában:
„Csolnok község határában . . . az egyik feltörésben levő munkahelynek a talpjáról, ereszkéjével egy nyílással közlekedő vágat végén át nagyobb mennyiségű víz lefolyása után váratlanul olyan sok kénhidrogén gáz ömlött be, hogy abban három vájár megfulladt, a negyedik pedig könnyebb természetű mérgezést szenvedett.. . ”
A korabeli bányakapitánysági határozatból ma már aligha lehet a baleset körülményeit egyértelműen tisztázni, de „bányarendőri szempontból kifogásolható nem észleltetett”, így fogadjuk el, hogy nem a víz, hanem a kénhidrogén ölte meg az annavölgyi bánya három vájárát.
1943. december 20-án Xll-es aknát tervszerűen víz alá engedték. A felemelkedő víz december 30-án
utat talált IX-es akna nyugati mezejébe és azt is elárasztotta. A keleti mezőben vízőröket állítottak és folytatták a munkát. A víz 1944. május 3-án áttört a K-i mezőbe és ott, az egyik vízőrt elsodorta. Társa riasztotta a mező dolgozóit, akik a 57-es szinti frontfejtésen dolgozó 9 vájár kivételével, szerencsésen kimenekültek. A front alapvágatát azonban csillékkel, készlettel és egyéb anyaggal teljesen eltorlaszolta a víz. A csilléket a bányamentők csigasorral sem voltak képesek kimozdítani, így a frontfejtésben dolgozó 9 vájárt nem tudták kimenteni. A mentőknek, feltehetően az öreg műveletekből kiszorított gázok miatt mentőkészülékben kellett dolgozniuk, így valószínű, hogy a bentrekedtek halálát is gázmérgezés okozta.
A harmadik eset már kevésbé súlyos. VI-os aknán történt 1963. augusztus 18-án, amikor a -201-es
szinti feltörésből a hirtelen megcsapolt öregségi víz 6 embert lesodort, hárman súlyosabb, hárman könynyebb sérülést szenvedtek.
Egy fontos közbevetés, hogy ha a vízbetörésekről beszélünk általában a fekü közet karsztvizére gondolunk, de Tokod környékén egy e feletti rétegből származó víz is gondolt okozott:
Ha Dorogon bányavízről, vagy vízveszélyről beszélünk, triászvízre gondolunk. A többi, egyébként igen kellemetlen és nehezen leküzdhető veszélyforrás, mint a szintén karsztosodott felsőeocén nummulinás (Tschihatscheffi) mészkő, a vízdús fornai homok vagy a vizet tartalmazó öreg műveletek, jelentőségükben messze eltörpülnek a triász mészkőben, dolomitban tárolt víz veszélye mögött.
A középső eocén széntelepet fedő, nehezen omlasztható márga, a vizes homok és homokkő ennek a kornak azok az utolsó rétegei, amelyek a gyakorló bányászt még érdeklik. A középső- és felső eocén további rétegsorainak bemutatását tehát mellőzhetjük, de feltétlenül meg kell emlékeznünk a helyenként (Tokod környékén) fellelhető, víztároló eocén (Tschihatscheffi) mészkőről, amelyből több, 10 m3/p nagyságrendet is meghaladó vízbetörést fakasztottak.
Karszt patak Tóth Tibor könyvéből:
A főkarsztvíz eredeti nyugalmi vízszintje a medence területén a +132-es tengerszint feletti magasságban volt (1932-ben), azóta a vízemelés hatására folyamatosan csökkent, míg 1967-ben 138 m3/p vízemeléssel lesüllyedt a + 106-os szintre. Azóta az elfulladt bányák vízemelésének megszűnése miatt ismét emelkedik, jelenleg a 110m-es szinten áll.
A jelenleg már nem igaz, hiszen 1982 óta újra elérte a 130-132 méter közötti szintet.
A széntelep feküjének a karsztvízzel szemben védő szerepe van. A védettség mértéke a feküréteg vastagságának és az adott hely karsztvíznyomás értékének (a víznívó alatti mélységnek) függvénye. A nyilvántartott vízbetörések 96%-a vetődések metszéspontjában, a vetők roncsolt, töredezett zónái mentén következett be.
A bányavizek elleni védekezés módszerei alapvetően három csoportba, a preventív, passzív és aktív védelmi módszerekre oszthatók.
A preventív védelem a vízbetörések megelőzésére, illetve a veszély csökkentésére irányul (pl. védőpillérek kijelölése, a legkevésbé veszélyes művelési mód és sorrend megválasztása stb.).
A passzív védelem a fakasztott vizek emelése és utólagos elzárása, az aktív védelem, amely voltaképpen a leghatásosabb prevenció, a víz előzetes, tervszerű lecsapolása.
Székely kutatásai szerint a dorogi medencében 1875-ig a passzív védelmet alkalmazták, azután védőpillérek visszahagyásával, az alapvágatok víznívó feletti kihajtásával is védekeztek.
Az országban elsőként medencénkben vezették be a cementálási eljárást (a karsztjáratok cementes homokkal való betömedékelését) és a tokodi I/a ereszkében ugyancsak elsőként végeztek (65 m-es) víznívó süllyesztést.
A cementálás során a felszínen kijelölik a vízbetörés helyét, majd az ott fúrt lyukon keresztül homok és cemet keverékét adagolják be.
"Az Auguszta-aknai és annavölgyi bányánk együtt 80 vágón szenet termelt naponta, azonban ennek elvesztése, a társulat széntermelésében abszolúte nem volt érezhető, mert a múlt tapasztalataiból okulva, mindig úgy irányítottuk feltárásainkat, hogy teljes tartalék fejtési mezők álljanak készenlétben. Itt is az elfulladt Auguszta-akna minden embere már másnap el volt helyezve, s a termelés minden zökkenő nélkül biztosítva, azonban egy percet sem késleked tünk a vízbetörés elhárításával sem. Még ugyanaz nap kitűztük a külszínen a vízbetörés pontját és éjjel-nappal tartó munkával, szereléssel másnap felállítottunk egy fúrógarniturát, s október 12.-én 212,4 m mélységet elérve, a bányaüregbe fúrtunk. A széntelep alatt a triaszmészkőig általában 20—24 m vastag-
nak számított izoláló réteg itt csak 5-6 m volt, mely után a triaszmészkőbe értünk, s ott a fúrónk üregbe jutott.
A fúrólyukat most tölcsérrel felszereltük és percenként 1 m3 vízhez 1 m3 homokot és 100 kg cementet keverve, okt. 19-én megkezdtük a vízbetörést okozó barlang eltömését.
A mészkőben lévő barlang befogodó képessége 6454 m3 homok és 7238 q cement volt. Ezután vártunk 3 hetet, s kísérletképpen megkezdtük az akna vizét kiemelni. A legnagyobb örömmel konstatáltuk, hogy a víz kevesebb,
mint a vízbetörés előtt, azonban most már egész munkát akartunk végezni s egy fúrólyukkal felkerestük az 1921. évi, egy másikkal az 1909. évi vízbetörések pontjait s az előbbi helyre 2149 m3 homokot, 2232 q cementet, az utóbbiba 2198 m3 homokot és 2442 q cementet iszapoltunk.
1928. március 6.-án kezdtük azután az akna víztelenítését és jún. 10.-én tartottunk egész igazgatóságunk részvételével Dorogon hálaadó istentiszteletet Auguszta-aknánk víztelenítésének befejezéséért!
Az akna talpán nemcsak az új vízbetörésből nem találtunk vizet, hanem az évek óta szivattyúzott, percenkénti 5 m3 víz is csak 1,2 m3 volt, amelyből 0,8 m3/min. még beiszapolásra vár, mig a többi az aknából, s az oligocén
rétegekből összegyűlő telepvíz."
Csak érdekességképp a következő mennyiségekről van szó, Székely Lajos könyvéből (a könyv hibajegyzéke szerint az I-es akna homok,lösz mennyisége 102844 m3):
Cementálás nyoma a szénrétegben, Tóth Tibor könyvéből:
Víztelenítés után elég "érdekes" lehetett a a bánya látványa, hiszen a víz az úr. A lenti képek Székely Lajos könyvéből származnak.
10 dorogi akna 34 esetben végrehajtott újranyitása bizonyította Schmidt Sándornak azt az elméletét, miszerint „Dorogon a bányászat (a széntermelés) zökkenőmentes folyamatának az az alapja, hogy mindenkor legyen egy víztelenítés és egy újranyitás alatt álló bánya”. Ennek az ironikus megállapításnak a létjogosultsága ma már vitatható ugyan, de a medence vízvédelmi gyakorlata 1968-ig tulajdonképpen ezt az elvet követte, kétségtelenül eredményesen, rentábilisan.
Az 1960-as évek közepéig a fokozott vízvédelmi program valósult meg. Ekkor a XV-ös akna 70 m3/p, XII-es akna 2X45 m3/p, ajtósgáttal védett, Erzsébet akna 45 m3/p XVII-es akna 50 m3/p, ajtósgáttal védett vízemelő kapacitással rendelkezett. 1968 — 1970 között a felsorolt üzemek mindegyike elfulladt, majd 1976-ban XIX-es akna is hasonló sorsra jutott.
A „fokozott vízvédelem programja” tehát nem vált be.
A „ program” kudarca némi magyarázatot igényel. Tudjuk, hogy a vízbetöréseket az alaphegység-
ben levő karsztjáratok megcsapolása okozza. A vízbetörés nagyságát a karsztjárat szelvénye és a víz-
betörés helyének a víznívó alatti mélysége (a hidrosztatikai nyomás) határozza meg. Az egyes karszt-
üregek egymáshoz általában szűk repedésekkel csatlakoznak. Mindez azt jelenti, hogy a vízbetörések általában nagy vízmennyiséggel jelentkeznek (a kavernaürülés időszaka), ezután olyan mennyiségrecsökkennek amennyit a szűk karsztjáratok átbocsátani képesek. Az állandósult vízmennyiség is igen jelentős lehet, de mindig töredéke a kavernaürülés időszakában mért hozamnak. A nagy bányaelfulladások mindig a kavernaürülés időszakában következtek be. Szivattyúink, zsomprendszerünk és az elárasztható bányatérségeink képtelenek fogadni a kezdeti időszak víztömegét, a szivattyúkamrák védelmére épített vízgátak bezárására pedig vagy nem volt mód, vagy megkerülte azokat a víz."
Jó szerencsét!
2023.03.31.
Alapozó bejegyzések:
